NÁDIRIGÓ

Acrocephalus arundinaceus
nádi poszáta
Nádirigó

Leírása

Nagyobb a verébnél és alakja szerint rigóra emlékeztet. Háta fele rozsdásan futtatott barna, szemén át világosodó csík; füle tája is világosodó. Alsó fele fehéres, az oldalakban agyagsárgán lehelve. Csőre rigószerű, elég erős és kicsit íves, különben hegyes; farka ékalakra metszett. Lábai erősek, fogódzásra nagyon alkalmatosak.

Életmódja

A nádirigó kizáróan csak a nádasokat lakja, melyek aztán fiasítás idején ugyancsak hangosak dalától, mely azonban lármának is beillik.
Nem lévén ritka, szép számmal lakja egyazon nádast, s ekkor ahány van, annyi versenyez torkaszakadtából egymással, hogy csak úgy zeng tőle a táj, még jobban, mint a kecskebéka brekegésétől. Hogy azután mit is énekel? hát elkezdi:
"Csak-csak-csak, csik-csik-csik
Cserek-cserek-csik-csik-csik,
Ke-ke-ke-kara-kara
Kit-kit-kit
Csere-csere-csak-csak-csak"
és így tovább, kora pitymallattól alkonyatig; sőt mikor nagyon nekibuzdul, még egész éjszakán is.
A német fülnek így szól ez a nóta:
"Karre-karre-karre
Ker-ker-ker
Hedder-hedder
Duí-duí-duí" stb.
Ahol a nád legsűrűbb, úgy surran, mint a takács vetélője a fonalközben. Ami még pedig mesteribb, az a mereven álló nádszálakon való kúszása. Ujjaival, karmaival átmarkolja a nádszálat, s ízibe a nádbojton terem, éppen oly gyorsan le is szalad vagy csusszan, hogy csak úgy elnyeli a nád sűrűsége. És hogy hát mi a haszna? Megteszi biz ő is a magáét oly helyen, ahová csak ő férhet hozzá, mert olyan az alkotása. Szedi a tóság számtalan bogárságát, a szúnyogot, álcáját. És így sokban hozzájárul ahhoz, hogy ott más teremtés is megélhessen.
Ime, itt a madárművészetnek harmadik remeke: a nádirigó fészke! Az első a függő cinege zacskója , a második az őszapó-cinege kis köpűje volt. A nádirigó alkotmánya azért remek, mert célszerűségében oly számításra vall, amelyet a madár fejétől nem is várna némely emberfia.
Miben van aztán a számítás és az abból származó célszerűség? Aki a tóságot és szegő nádasait jól ismeri, tudja, hogy a sík vizeken szabadon lenghet, de vágtathat és üvölthet is a fuvalom, a szél és a vihar. Azt is tudja mindenki, hogy a lágy szellő már meglibegteti a nád levélzetét, meginogtatja a nádszálat és magát a nádrengeteget, mely oly könnyen enged a szél nyomásának, akárcsak maga a víz. A természet fönséges, alkotó hatalma pedig ide rendelte, ehhez képest alkotta a nád rigómadarát és megalkotta úgy, hogy máshol meg nem élhetne. Így ide kell építenie a fészkét is, mégpedig teljes biztonsággal, hogy letojhassa fészekalját, kikölthesse tojásait és felnevelhesse, felápolhassa fiait, az eredetileg tehetetlen vaksikat, egész addig, amig anyányiak lesznek és szárnyuk szabadjára kerülnek.
 Nagy dolog oly fészket építeni az ingó nádak közé, amely csöndes időben, viharban biztos legyen! Ha erősen odaköti a nádszálak közé, jön a szél, megingatja a nádat, s a fészek kötése szakadoz - vége mindennek!
Mit teszen most már az a nádi madár? Kiválaszt három vagy négy nádszálat, mely kellő távolságban áll egymástól és a gyökér felé kissé szorul, e közé szövi és köti a nádirigó fészkét, mely olyan, mint a megfordított magyar kucsma; de oda is kötözi, mégpedig szíjjas fűszálakkal a nádhoz, úgy azonban, hogy szélfúváskor a nád csúszhat is, tehát nem ronthat a fészken! A fészek csészéje mély, szája kicsit szűkül, hogy ingáskor semmi sem hullhat ki. Itt van az öt, hat halaványzöldes, sötétebben szeplőzött tojás, mely tizennegyedik napon kél.
Szóval: remek alkotás!
(Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról.)
Vissza az állatvilághoz | Lap eleje